Csak egy szóra…

…állj még e portréja elé! Érdemes,  akkor is, ha  úgy gondolod, hogy “legyen a filozófiája az oldalnak, hogy egyetlen kép, egyetlen sor sem a többi szinte azonosból.”

Szavak helyett testbeszéd

Érthető  a fent idézett igény, amit e most induló portál iránt fogalmazott meg egy látogató. És bárcsak lehetséges lenne mindkét pontjának megfelelni.

Képek tekintetében azonban sajnos ez a lehetetlennel határos. Ugyanis – és ez biztosan senkinek sem új – amint előkerül egy addig ismeretlen fotó egy fiók mélyéről Bartáról, vagy valamelyik zenekarról amelyben jelen volt, az azonnal  megjelenik a közösségi médiumok egyikén. Amivel versenyezni lehetetlen, és értelmetlen is volna.

Viszont érdemes megállni néhány gondolat erejéig egy- egy  akár már jól ismert fotója előtt. Kicsit tovább nézegetni, mint pár másodperc. Esetleg egy másik kép mellé helyezni. Gondolatokat megfogalmazni  a látottakról, és felfedezett vagy feltételezett összefüggésekről. És azokat másokkal megosztani.

Többek között, mert nincs olyan magyar zenész a műfaj aranykorából, akinek metakommunikáció szempontjából annyira kifejező sok fotója, mint Barta Tamásé. Barta legtöbb ismerőse és kollégája szerint zárkozott, szűkszavú ember volt. A fennmaradt fényképeken látható testbeszédével viszont nem keveset árul el magáról.

Fiókban maradt remek fotók

Kiváló példa a fenti felvétel, amit 1973 tavaszán az akkor a budapesti  Bimbó úton található Pepsi Bárban egy húsz év körüli srác készített. Abban az időben, amikor Barta lett  az elsőszámú sztárja, és nem kevesek számára a központja a zenekarnak, amelynek két évvel korábbi megalakulásakor még sokan negyedrangú tagnak tekintették.

A fotós srácot ma a magyar underground történetének egyik legjelentősebb alakjaként tartják számon. Amikor ezt a fényképet csinálta, még teljesen kezdő volt. A Locomotiv GT állandó grafikusa kérte fel, hogy készítsen képeket az együttesről.

Mintegy ötven felvételéből mindössze néhány csoportképet használt fel az LGT.  Ezeken kívül csak négy egyéni portré, együtt, egy  plakáton került nyilvánosságra a több helyszínt felölelő fotózás darabjaiból.

A képek egy része esetében érthetetlen, hogy miért nem kellettek akkor,  mert olyan közvetlennek, és spontánnak egyetlen más fotósession termékein nem hatnak az LGT tagjai, mint Vető János képein. A feltehetően a fotózás utolsó helyszínén, a Pepsi Bárban készült felvételek esetében viszont nem nehéz következtetni arra, miért tarthatták nem jól sikerültnek a képeket. Vető már akkor is az a kicsit introvertált, csendes ember lehetett, mint ma. Ráadásul, mint fentebb említettük, kezdő. Vagyis egészen más partner, mint a nagynevű, rutinos fotósok, Bara István, Féner Tamás, Mester Miklós, akikkel ezek a zenészek már elóző együtteseik tagjaként is rendszeresen dolgoztak. Valószínüleg a beállásra, gesztusokra vonatkozó instrukciókat sem adott a felvételekhez.

Csupán rögzítette a szituációkat, amelyeknek tanúja volt.  Elfogulatlan nyerseséggel, alany, és annak környezete tekintetéban egyaránt.  Akárcsak pár évvel később, a ma már klasszikusnak számító Cseh Tamás albumok borítófotóin.

A majd fél évszázadra a fiókba ítélt LGT képek nagy része emiatt egyszerre rosszabbnál-rosszabb, ha az alanyok szemszögéből tekintünk rájuk, és nagyszerűbbnél-nagyszerűbb, ha mint alkotást nézzük őket. Pontosan, mivel nem szépítenek semmit azon ahogy a zenészek tudatosan, vagy nem tudatosan, mutatják magukat. Különösen  vonatkozik ez az együttes három tagjára. Az említett plakáton publikált egyéni portréikról szinte lerí hogy egy  hosszú már nap után nem tudja lekötni Őket a fotózás.

Mit akarsz megtudni rólam?

A Negyedik, a  zenekar széles körben legjobb külsejűnek tartott tagja, utálta ha fényképezik. Valószínűleg ezért ült le csupán egy felvétel erejéig az asztal mögé. Valaha készült egyetlen egészalakos  portréján teljesen mást mutat, mint a többi LGT tag itteni  fotóján.

Lebilincselő kép, amit minél többször, minél hosszabban néz az ember,  annál több mindent fedezhet fel rajta. A portré egészét és részleteit tekintve egyaránt. És annál több gondolat juthat eszébe róla. Lehet ezek között elsőre egészen vadnak tűnhető asszociáció is. Mint például az alábbi.

A Barta kép legfigyelemreméltóbb elemei akkor tűnnek fel igazán, ha összehasonlítja  az ember a fotót a portréábrázolás egyik örökérvényű etalonjával. A testtartás mindkét képen egyformán nyugodt. A fél- vagy negyedmosoly ugyanolyan titokzatos. Barta testbeszédében azonban nem nehéz felfedezni a zártságot, amit volt zenésztársai és barátai karakterére való visszemlékezéseikben rendre említenek.

Zárt, ugyanakkor egy kicsit előrehajol. Nem szegi le teljesen a fejét, ahogy szokása volt, de nem is emeli fel. És, mint sok más fotóján, látni az arcán, hogy gondol valamit. Nem azzal van elfoglalva, hogy fénykép készül Róla. Valamit gondol. Vagy valamire gondol.  Van az arckifejezésében valami barátságos. Zárt, de mintha azt kérdezné: mit akarsz tőlem? Vagy: mit akarsz megtudni rólam?

Ma már, az Édesanyjával folytatott hangos levelezése nyilvánosságra került részletei ismeretében tudni lehet, hogy mennyire mélyen gondolkodó ember volt. Hogy az Őt ismerők által többször említett szűkszavúsága ellenére milyen kiváló szóbeli kifejezőkészséggel rendelkezett. Hogy hogyan volt képes egy gondolatmeneten belül konkrét gondolatokról egy absztraktabb szintre váltani, és azután vissza, a konkrét mondanivalójára. És hogy hogyan vetítette előre egy “De erről majd később.”  mondattal egy pár perc elteltével megfogalmazott gondolatát.

Egyes lenyűgözö pillanataiban a gitárral ugyanezt csinálja.  Például a Tengelykezű félemberben, amikor 2.23-nál a szólója végén egy elegáns gesztussal átadja a szót a Hammondnak, majd miután Presser megválaszolta az elhangzottakat, 2.47 és 2.59 között hangról – hangra megismétli a gitárszóló befejezését, ezután pedig  egy mélyebb hangon elővezetett konklúzióval lezárja a diskurzust. Ahogy a vitatechnikát oktató könyvekben meg van írva: ha ellenérveket hallasz, a legkönnyebben azzal érheted el hogy a Te álláspontod érvényesüljön, ha újabb érvek helyett következetesen szóról – szóra elismétled azt.

Gitár, színpad és természetes sztár

2022-ben egy korábban nem megszólaltatott (valódi) rokonával való beszélgetésből az is kiderült, hogy már jóval a Syconor zenekar tagjaihoz fűződő barátsága előtt mennyire fontos volt Neki a gitár. Az 1973 tavaszán a Gellérthegyen készült,  alább a jobb oldalon látható fotót az ugyanebből a periódusból származó ülóportréja mellé helyezve, nem kell testbeszédszakértőnek lenni ahhoz, hogy nyilvánvaló legyen: a hangszerével a színpadon állva, többezer ember előtt teljesen eltűnik a zártság. Egyenes tartással, felemelt fejjel a hegytető felé nézve uralja a színpadot és a hegyoldalt. Sztár, a szó legnemesebb értelmében. Természetéből  adódóan, minden felvett póz és allűr nélkül.

Talán az sem különösebb vizuális beállítottság dolga, hogy a két fotót egy darabig nézve a rajongó lelki szemei előtt megjelenhet egy, a kettő közötti képzeletbeli néhány másodperces animáció. Hogy Barta feláll az asztaltól, a helyiséget elhagyva leballag a Bimbó úton, és elindul a Gellérthegy felé. Valahol félúton, a Krisztina tér táján egy sportos mozdulattal felemeli a Telecastert. Mire a végcéljához ér, már ott várja a tömeg, amelynek a napjainkra már sokak által mértéktelenül irigyelt élmény  adatik meg: Locomotiv GT koncert Barta Tamással.

Ha az ezen a koncerten készült  közönségfotók ismeretében a képzeletbeli animációt folytatva a néző pár pillanatra a színpadnak hátat fordítva végigpásztázza a domboldalt, hét-nyolc ember arca tűnhet fel. Balra, a keverőpult mögött, és a jobb oldalon, az  első sorokban. Olyanoké akik közvetlenül-közvetve szerepet játszottak és játszanak majd Barta életében és utóéletében.

De erről majd később.

(H.I.)